Az elveszett leányzó visszatér

Igen, igen; a címben saját magamra utaltam, tekintve, hogy több, mint egy hónapja nem meséltem. Leírni is rossz- majdnem kitöröltem- de hát be kell ismernem ismét, lusta dög vagyok.
Megint jártam Budapesten, rögtön az előző bejegyzésem utáni hétvégét töltöttem otthon. Megírni nem tudtam, hogy érkezem, mivel a család egy részének meglepetés volt. Péntek este indultam útnak, busszal. Triesztben szálltam fel, odáig vonatoztam Udinéből. A Volánbusz nemzetközi járata, az Eurolines, egyébként nagyon kényelmes megoldás, a sofőrök roppant kedvesek, aránylag olcsón lehet jegyet váltani és hajszálpontosan érkezik minden megállójába. A Firenzéből jövő buszban még az a mázlim, hogy a trieszti megálló pont a vasútállomás bejáratánál van.
Az út egy külön élmény volt, nagy izgalmamban alig tudtam aludni, de nem csak én küzdöttem. Mindig sikerült valakin elmosolyodnom, olyan aranyosan szenvedett például egy hajjal alig rendelkező fiatalember! Az előttem lévő széken pedig egy fekete srác foglalt helyet, aki nem bírt ki mozgás nélkül egy percet sem, sőt, azt sem tudta eldönteni, hogy most éppen fázik-e vagy melege van, így állandóan vetkőzött egy szál trikóra, majd vette fel a pólóját és pulcsiját...
A telefonomat pedig -mondanom sem kell- szerintem csak én nem felejtettem el lenémítani; amint átértünk Szlovéniába, majd Magyarországra, a fél busznak csipogott a mobilja, persze kisebb csúszásokkal. Így akit csak nagy nehezen tudott elrázni a busz, fel is kelt az összes üzenethangra.
Mindennek ellenére jól és gyorsan telt az út, egy pihenő van csak Trieszt-Budapest között, a magyar határ után rögtön. Így a Triesztbe 22.15-kor érkező járat már reggel 5 órakor meg is érkezik a magyar fővárosba.

Megpróbáltam megint belesűríteni mindent, amit csak lehet a 2 nap, 1 éjszakás vizitembe (alvásra nem volt sok idő): reggelizés a kisöcsémmel és mamával, nagyobbak elhozása a suliból (pont szombati munkanapra esett a látogatásom), barátok, barátok, barátok, majd vasárnap másik családi szülinap-komolyan idén egy hónapig ünnepeltek- még egy kis barátozás, és már mehettem is a Népligetbe, becsekkolni. Szerencsére sikerült lestoppolni a wc előtti ülést, ami azért előnyös, mert lelkiismeret furdalás nélkül hátra tudom dönteni... :)
A drága sofőrök egyike pedig rámnéz, amikor a bőröndömet a csomagtartóba rakta, majd azt mondja: "Mintha nemrég találkoztam volna ezzel a kofferrel"... "Hát tegnap előtt!" -vágtam rá.

Manócska várja a reggelit

Zorkám meglepetése

Apa tortástul

Buszos beszállókártya

A mozgalmas hétvége és a 7órás buszút útán muszáj volt kényelembe helyeznem magam a Trenitalia hajnali járatán.

De mindez már több, mint egy hónapja történt, azóta túl vagyok egy Halloween party-n, amit a kislány tartott a nagyi házában. Hogy szegény nonna ne készüljön ki egy osztálynyi tízévestől, apuka és én is mentünk segíteni.
Nagyon profi volt a szervezés- harmadszor tarthatta meg a bulit Ciacci- a hatalmas lakás tele volt lampionokkal, pókokkal, tökökkel, szellemekkel és az összes halloween-i tartozékkal.

Macaron szájak és tökök

Elszabadult a pokol

Tanácsadás

Múmia-verseny: Ciacci az áldozat

Csoki és cukor kérő túra

A gyerekek szuperül érezték magukak, nekem ez inkább munka volt, mint móka. De semmi gond, nekem is volt részem ám bulizásban, nem is akármilyenben! :
Az eredeti terv az egy egyszerű színházi előadás volt anyukával. Igen ám, de premier lévén nagy feneket kerítettek a történetnek, az előtérben volt bufé, ami igazából egy hosszú asztal volt rengeteg alkohollal. Magyarul rögtönöztek egy bárpultot, amögé meg egy mixert állítottak. Még a darab előtt meghívott Alessandra egy Vodka lemon-ra, a legjobb barátnője pedig -aki a színházban dolgozik és adta a jegyet- a kezembe nyomott egy vászonszatyrot, amire a teátrum neve és szimbóluma volt rávarrva. Anyuka is kért, de a nőci csak  mosolygott rá, majd rámutatott egy pultra, hogy "tessék drágám, 5 euró"... :D
Így csupán egy szatyorral foglaltuk el a helyünket a nézőtéren.
Na mármost. A színdarab műfaját tekintve tragédia volt, de erre csak akkor jöttem rá, amikor visszatérve az előtérbe elolvastam a kis tájékoztatót... :D Mondjon bárki bármit, de amikor behoznak a színpadra 50-nél is több műanyag virágcserepet, majd mindegyikbe egyenként "elültetnek" egy játékbabát, aztán bevezetnek egy öntözőrendszert, hogy el ne hervadjanak (az elhervadás saját értelmezés) ezt követően narancssárga (köz)munkás ruhát öltenek, veszekednek, mint a kisgyerekek, majd mindezt megkoronázzák a fináléval: amikor is meztelenül ugráló, cigánykerekező 3 fiatal férfit csodálhat a díszes közönség... Hát volt ez minden, de én a tragédia jelzőt használnám utoljára. Láttam már ilyen alternatív társulatot, voltam már amolyan elvont darabon, tavaly talán többször látogattam lakásszínházat, mint kőszínházat. De valahogy ez így is túl abszurd volt nekem. Bár hozzátenném, nyelvi gondjaim is akadtak.
Mindegy, miután sikerült feldolgoznom a tragikus darabot, az előtérben anyuka ismét meginvitált egy vodka lemonra, nehogy szomjazzunk- igaz, otthon már egy fél üveg vörösbort benyakaltunk a vacsorához. Majd beindult a zene is, most kapaszkodjon mindenki: DJ rakosgatta a számokat. DJ. Igen, DJ a színházban. DJ. Jó, jó, már egy párszor leírtam, de én még mindig nem tudtam felfogni,  hogy így történt. :D Lehet része volt az abszurt előadásnak. Lehet.
Tehát szóltak a régi és új, olasz és világi slágerek egyaránt; anyuka közben a barátnőjével fecsegett, én meg egy barátjával. A drága meghívott egy sörre, először tiltakoztam, majd rávett, 'nincsenek a gyerekek', 'anyuka sem szomjas már', 'én is iszom egyet' érvekkel. Olyan jól elparoláztunk, hogy jöhetett is a következő kör. De nem hiába hívták a lemezlovast sem, Alessandrával táncra is perdültünk, igaz, addigra már talán csak a színészek maradtak, a közönség elpárolgott máshová mulatozni. Anyuka nagyon elemében volt (mint mindig egyébként) nem érte be ennyivel, mentünk tovább inni! Kocsiba szálltunk, jött velünk az ő és az én beszélgetőpartnerem. A bárban még elfogyasztottam két korsó sört, így büszkén kijelenthetem: becsiccsentettem anyukával!

Indul a móka

DJ

Még frissen és szomjasan

Mostanra már tényleg sikerült teljsen a család része lennem, Alevel mondanom sem kell, hogy megtaláltam a közös szálat, a lányokkal is jól megvagyok, a kicsi mondjuk nehét eset, de megbírkózom vele is. Most apás hét van, ilyenkor csak parkour edzésre viszem a kicsit szerdán és pénteken, valamint (ez most vadi új dolog) előtte egy órácskát angolozok vele.
Sonia barátnémat csak ritkán látom, sokat tanul és koncertezik az országban, de nem panaszkodhatok, holnap reggelre pont le van fixálva egy randevú.
Anitával töltöm így a szabadidőm nagyrészét, legyen az reggeli kávé, esti aperol, vagy hétvégi főzőcskézés.

Anitás pizzázás

Anita családja kertjében

A kedvenc parkom napsütésben

Szintén (esős képet már tettem fel róla)

A munkámról és a bolognai utamról -mert az is volt- majd egy következő bejegyzésben mesélek! Ami ígérem nem egy hónap múlva lesz, másról is szeretnék majd írni, amit itt érdeksnek találtam, mint például a boltok nyitvatarása, a fürdési-és fűtési szokásaik és tárasik.
Na ennyi legyen elég mára, jelentkeztem. Igen, még élek. Jó éjt!

Pótlás

Majdnem egy hónap telt el az előző bejegyzésem óta, kaptam is a fejemre.
De nem tűntem el, élek és virulok. Hanyagságomat nem foghatom a sok munkára, mert tényleg nem kell magam megerőltetni. -Marad a lustaság.
Már nem is emlékszem, hogy mi történt az elmúlt pár hét alatt, képek alapján próbálom rekonstruálni a már kissé homályos emléleket.

Először is, otthon az összes ismerősöm "színházak éjszakájázik" és "glamour napozik". Minden héten más-más programmal foglalja el magát. Szuper, mondom magamnak, itt aztán nem történik semmi izgalmas. Na ja. Aztán rájöttem, hogy csak kicsit jobban ki kéne nyitni a szemem: vasárnap motoros felvonulás volt, csak úgy dübörgött a lakás a hangos rock-tól és a motorok berregésétől. 1 hete középkori kosztűmben vonulultak az udineiek. Láttam a főtéren reading flash mob-ot, sörpadokkal telirakott utcákat, ma meg a következő kulturális fesztivál plakátját. Tehát van itt élet, csak mindig későn jövök rá.

Dobpergéééés

Középkori felvonulás

Reading flah mob

Készen is láttam a képet!

 Azért sem mondhatom, hogy unatkoztam, mert Antitával, a magyar au-pair-rel rengetegszer találkoztunk. Általában együtt indítjuk a napot egy kávéval a főtéren, és a péntek estét is ugyanott zárjuk egy-egy pohárka aperollal.
Szombatként mászkáltunk ruhák után kutatva, majd főztünk és éjszakáig iszogattunk.

Húsleves AnitAnna  módra

A mostani pénteket nem bírtam ki második vacsora nélkül

Sokat sétáltunk egy hozzánk viszonylag közel lévő parkban, ahova a későbbiekben szeretnénk futni is eljárni, de egyelőre még nem tudtunk emiatt időpontot egyeztetni. (Valamiért egy kávéra vagy aperolra jobban ráérünk... :) )

Sajnos borús időben lőttem a fotókat

Őszi szett

Legalább látszik, hogy itt is van néha csúny idő, bizony ám!

Piac is van a belvárosban

Azért ennyit nem esik, a fotó ugyanakkor készült, mint a parkosak

Jópár magyar kalandom is volt -Anitás sztorikor kívül- az utóbbi időben:
az egyik reggel, amikor tévéztem, a fine living csatornán egy norvég csajnak kerestek lakást Budapesten! A műsorban kicsit be is mutatták a várost, legnagyobb örömömre.
Aztán: látógatóm érkezett ismét, nem is egy, hanem egyszerre öt! Nyaralásból hazafelé meglátogattak a drágák.
Így csak pár óráig találkoztunk, megmutattam aktuális otthonom (a lakás kimaradt, mert a lányok betegen fetrengtek kanapéról kanapéra) majd pizzáztunk egyet. Itt csöndesen megjegyezném, hogy egy, ismétlem egyetlen egy étterem volt nyitva! Ugyanis siesta időben (déltől!) megáll az élet. Jó, igen, ezt tudtuk. Na de, hogy az éttermek is pihennek? No, így igaz.
Mindegy, mindenki elmajszolt egy egész pizzát, (szerencsére isteni volt!) majd egy kis séta és egy röpke kis napozás után a parkban elbúcsuztunk egymástól.
És a végül, de nem utolsó sorban: hazalátogattam!
Igaz, csak egy gyors vizit volt, alig találkoztam valakivel. Péntek éjszaka érkeztem kocsival, vasárnap ebéd után már indultunk is vissza Udinébe. (Talán 3 hete volt, ez, de már teljesen össze vannak kavarodva a hetek és a napok a fejemben, így nem mernék rá fogadni.)
Az út egyébként engem is meglepetésként ért, Anitának köszönhetem ezt is. A család, ahol ő dolgozik, félig magyar, ők sokat utaznak Budapestre. Így egyik szerda este feltette Ani a kérdést: nem-e lenne kedvem hazamenni velük hétvégére??! Hát köpni nyelni nem tudtam, mert karácsonyi látogatáson kívül nem nagyon terveztem másikat. De hát hülye lettem volna nem éleni a lehetőséggel. Jót tett a villámlátogatás, sikerült magambaszívni az összes hungarikumot, megenni egy fél hűtőnyi túró ruudit. Ráadásul még előre hozott szülinapoztunk is, így idén sem maradt el a kedvenc tortám.

Gyertyahiány

19 különböző csoki, ami egyébként véletlenül 20 lett :D

Tesóktól kapott ajándékok már az itteni szobámat dekorálják

Szinte még meg sem érkeztem, már induulhattam is vissza. A Budapest-Udine szakaszt már csak ketten tettük meg Anitával, ami eddigi legjobb kocsiutam volt, zene max hangerőn, minden fáradság ellenére néha még ülve táncra is perdültünk és akkor álltunk meg pihenni vagy enni-inni, amikor jólesett. Mikor este beléptem a lakásba, legnagyobb meglepetésemre sóhalytottam egyet és a 'casa dolce casa', avagy 'otthon édes otthon' mondás hagyta el a számat. 

Majd vasárnap itt is felköszöntöttek, igaz, anyuka dolgozott egész hétvégén, így a szülinapom nagyrészét egyedül töltöttem itthon. De nem felejtette el, csodák csodájára! :D Reggel, amikor lejöttem a lépcsőn, nagy mosollyal boldogszülinapozott, kaptam puszit is, aztán megkérdezte, mi lenne, ha elmennénk reggelizni egy jó cukrászdába?! -lányok az apjuknál. Így a menü reggel cornetto volt cappucino-val, pont azon a helyen, pont annál az asztalnál, ahol Zorkával első nap ültünk! :)
Még kért nekem egy tortát, amit kifelé jövet ünnepélyesen átadott, majd ment dolgozni. Ebédre hazajött, hozta az egyik munkatársát, Margheritát, aki egyébként milánói, de most Ale-vel dolgozik egy kollekción. Nagyon édes a nőci, már többször vacsorázott nálunk.
Desszertnek -kávé mellett- ettünk a tortámból, majd a donnák visszamentek az íróasztalukhoz. A délutánomat így ismét egyedül töltöttem, mivel Sonia lebetegedett, így vele nem tudtam koccintani, pedig már nagyon készült a drága. :)
Este hazajött Ale, elárulta, hogy a lányok készülnek valami meglepetéssel, de erről nekem nem szabadna igazából tudnom... :D
Így este kilenckor átslattyogtunk az apuka házába. Az ajtót kinyitották, de sehol senki. Anyuka kiabál, hogy megjöttünk, itt van Anna is, konyhából jön a válasz, hogy oda menjünk. Végigmentünk a sötét folyosón, és a konyhába toppanva teljesen meghatódtam: Ciacci, Mery és Luigi (apuka) elkezdte énekelni a 'boldog szülinapot'. Az asztal mögött álltak mind a hárman, szépen felöltözve -pedig a beteg leánykák szerintem egy hete pizsamában nyomták már. Ezt a sötét konyhában az asztalon pihenő torta 19 gyertyáinak fényével tudtam csak beazonosítani. (Apropó, ahogy ezt írom, hallom, hogy az alattunk lévő bárban énekelnek valakinek szülinapja alkalmából :) )
Ciacci csinálta a meglepit: csokitorta málnával, szerintem nagyon jól sikerült! Bár igazán elfogult vagyok, így valószínüleg bármilyen lett volna, ezt állítanám.

Alétől kapott torta

Lányok által készített csoda

Családi szelfi-kissé homályosan

Anyuka hamar elszaladt, én még repetáztam a kettes számú tortából. Miután hálát adtam a csajoknak és az apukának, elindultam a Cinema Visionario-ba, ugyanis Ale-val és Margheritával mozit terveztünk estére. 10-re beszéltük meg a találkát, a film negyedkor kezdődött. Anyuka nézte ki, a Frances Ha címú amerikai vígjátékot vetítették olaszul. A terem apró volt, a vászon se valami nagy, a jegyek pedig nem szóltak sehová, oda lehet ülni, ahova kedve tartja az embernek, meg persze ahol maradt hely. Mi a második sorban találtunk csak 3 egymás mellett levő széket, de mivel tényleg picike volt a terem, mindent jól láttam. Azt hittem, hogy hamar el fogom veszteni a fonalat, és még felirat sem volt, ami segíthet, de  szerencsére nem így történt, végig tudtam követni az eseményeket! :)
Másnap nem volt semmi dolgom, mert a hétfőim szabadok. Így kipihenhettem a fantasztikus vasárnapot. (Nem mintha bármi megterhetlető történt volna aznap)
Gondoltam a szabadnap tökéletes a takarításra, sétálásra és a  blogolásra is. Mindegyikre sor is került, de a bejegyzést nem tudtam befejezni, mert a gépem néha gondol egyet és felmondja a szolgálatot. Este tudtam csak újra életet lehellni belé, akkor meg már megint túl lusta voltam írni.
Jó, sebaj, gondoltam, kedden -azazz ma- sem kell semmit csinálnom, mert a lányok az apjuknál vannak, így késői kelés és evés után nekiálltam befejezni a mesélést, igen ám, de ekkor megszólalt a telefon, anyuka hívott, hogy át kellene mennem az apukához a lányokra vigyázni, apuka 10 múlva megy el otthonról. Hát szuper, én még pizsamában relaxáltam a kanapén a reggeli maradványaival. Nem volt más választásom, szaladtam zuhanyozni, majd át gyorsan a betegeskedőkhöz. A kiscsaj már jól volt, így vele társasoztunk és Monopoly maratonoztunk egészen fél 9-ig. Aztán együtt jöttünk haza, mert holnap már végre ismét megy iskolába.

Bevallom, elvert.

Mondanám, hogy na tessék, ennyi történt egy hónap alatt, de az hazugság lenne. Tényleg igyekszem gyakrabban írni!
Jó éjt mindenkinek, buona notte! :)

Friuli Doc, barátnőzés, Velence - KÉPregény

Eltelt az első szabad hetem. De még hogy?! Hát kérem szépen, fergetegesen! Zorka barátnőm hétfő reggel érkezett, a gyerkőcök délután átmentek az apjukhoz, Ale Milánóba utazott, majd onnan Seul-ba. Így miénk volt az egész ház, indulhatott a buli! Na jó, azért az mégse, legalábbis nem a lakásban. :)
Hétfőn hajnalban keltem, egész pontosan 5.15-re állítottam az ébresztőm, hogy kiérjek még az állomásra Zorka 6.23-kor bedöcögő vonata előtt. (Szegény már vasárnap délután 5 órakor indult) Ahhoz képest, hogy sikeresen eltévedtem a félhomályban, időben odaértem, még ültem is pár percet az 5-ös vágánynál.
Majd végre befutott a vonat (időben!), én felpattantam Zorkát keresve, majd amikor megpillantottam, igazi filmbe illő jelenetnek lehettek szemtanúi az állomáson dekkoló álmos arcok. Futottunk egymás felé, csak a romantikus zene hiányzott. :D
Miután leraktuk itthon a nagy tatyókat, keringtünk egyet a városban, majd amikor hetet ütött az óra, végre beülhettünk egy kávézóba, ahol koccinthattunk egy-egy cappucino-val.

Délután itthon punnyadtunk, majd este összekapartuk magunkat, hogy kicsit kicsípve nézzünk egy bárt, ahol ihatunk Aperolt. (Mindenhol kapni egyébként, de mi nem feltétlen a legdrágább helyet kerestük) Választásunk a csupán tőlünk 20 méterre lévő kocsma szerűségre esett.

Biciklis design

Másnap találkoztunk egy Giacomo nevezetű olasz sráccal, aki körbevezetett minket a városban, mászkáltunk cirka 2 órát, hát mindenhova eljutottunk szerintem :D
Közben be nem állt a ragazzo a szája, folyékonyan, olasz akcentus nélkül dőltek belőle az angol szavak. Egyébként Ale adta meg neki a számomat, (egy jó barátnőjének a velünk egy idős fia ez a Giacomo) hogy ne legyünk teljesen egyedül, amig elutazik. A túra közben rengeteg ismerősébe botlottunk, két lánnyal pedig hosszabban elcsevegtünk, ugyanis amikor Giacomo bemutatott, mondta, hogy honnan valósiak vagyunk. Az egyik csaj, Sonia, erre felkapta a fejét, majd hosszú monológba fogott, előadta, hogy mennyire szereti Magyarországot, (járt is már ott), kedvenc édessége a kürtőskalács, majd 1-2 basic szót tőle is hallhattunk -zero akcentus! Zorkával röktönöznünk kellett egy mini dialógust is, mert Sonia szerint nagyon jól cseng a magyar. :D
Megkérdezte, hogy van-e programunk szombat estére, mert ha nincs, akkor tartsunk vele és a barátaival! (Úgyis ott lesz egy dán haverja is, így nem én leszek az egyetlen külföldi. -Ja, Zorka péntek este utazott haza)
Este sajnos Giacomo elfoglalt volt, de még a búcsúzás előtt megismerkedtünk a húgával, és az ő barátaival.
Vacsorára virslit sütöttünk, de hogy látszódjon, tulajdonképpen Itáliában vagyunk, ettünk hozzá paradicsomos mozzarellát olivaolajjal és friss bazsalikommal, no meg a teljes kép érdekében mindezt olasz Moretti sörrel öblítettük.

 

Szedán Velencébe mentünk, az indulást eredetileg reggelre terveztük, de aztán rájöttünk, hogy nem érdemes sietni, így dél körüli vonatot fogtünk, ami kevesebb, mint 2 óra alatt elröpített minket a kívánt desztinációig. A Santa Lucia pályaudvarba érdemes egyébként ilyenkor menni, mert az Velence központjában tesz le, ellenben a 'Mestre' nevezetű megállóval, ahonnak jócskán kell gyalogolni. -Ha egyáltalán van erre a célra kialakított út.
És akkor most  jöjjön egy kis képregény!
Annyi fotót csináltam, hogy csak na! Nem fogom ide felrakni az összeset, de azért jó párat meg szeretnék osztani veletek, így inkább a képekhez írok egy-két mondatot. (Nem pedig a hosszú regényhez tűzök képet kísérőként, mint eddig.) 

Útra készen

Tűzött a nap, kifogtük a lehető legjobb időjárást

Annak ellenére, hogy a fél utat végig szunyókáltam, néha gyönyörködtem a tájban is

A tengeren átvezető út. (Mestre megállótól S.Lucia felé)

Másik oldalról. Nagyon közeledünk.

A pályaudvart többször "lereptereztük" Zorkával, mert tele volt "duty free" boltokkal (persze nem duty free shopok voltak) és hatalmas bőröndökkel felszerelkezett túristák rohangáltak mindenhol

Éppen csak kiléptünk a pályaudvarról, máris gondolába pattanhattunk volna

Bár igen elfoglaltak voltak a sofőrök, egy szupermarket katalógusát tanulmányozták, ahol a leértékelt termékeket reklámozták.

Első útunk egy pizzériába vezetett, (6eurós) ahol diszkréten megkérdeztem a pincért, hogy náluk kell-e fizetni extra pénzt azért, mert leülünk. Szerencsére nem, így gyorsan le is ültünk, mivel ennél olcsóbban nem igen laktunk volna jól.

Az egy-egy margarita pizza után jöhetett a limoncello! Pincér barátunk nem akarta elhinni, hogy nem limonádét kérünk, győzködött, hogy a limoncello egy erős likőr.

Miután kiürítettük a poharainkat, volt bátorságunk fényképet csinálni a legédibb olasz (TUDOM, ÁZSIAI) pincérrel, akivel valaha találkoztam

Aztán csak mászkáltünk teli hassal

És addig csináltuk a képeket, míg a telefonunk bírta memóriával

Desszertnek jólesett az 50 centes kókusz

Majd a méregdrága magnum

A híres Szent Márk tér sem maradhatott ki

Tornyostul

Galambostul

Mindenestül

A térkép állandóan a kezünkben volt :D

Sóhajtottunk egyet a Dózse-palotát és a börtönt összekötő hídnál

Majd ezt megtettünk a másik oldalról is

Aztán rábíztuk a sóhajtást és a telefonom egy nem túl lelkes túristára, akit valószínűleg nem csak mi kértünk fel fotózásra

Azért kopogni nem mertem, bevallom

7óra után indultunk hazafelé, az út alatt besötétedett és eleredt az eső is

Aztán csütörtök délután elkezdődött a Friuli Doc, ami egy nyárzáró fesztivál. Vasárnapig tart, idén huszadjára rendezték meg. A belváros minden nagyobb terén és szélesebb utcáján fehér sátrak sorakoznak, ilyenkor füstöltsajt, sült krumpli, palacsinta illat szállingózik egész Udinében.
Zorkával persze minden nap ittunk egy pohárka Aperol-t, még az úgy nevezett 'Piatto dellle tradizione'-t, avagy a tradicionális tálat is kipróbáltuk. Sajnos ebben kicsit csalódnunk kellett, mert 4,50 eurót elkértek érte, de csak pár különleges sajt volt a műanyag tányéron és egy szelet polenta.

Aperol a biciklisbárból

Aperol fesztiválos kiszerelésben

Készülnek a sajtok

3 féle sajt és a sárga polenta

Fent, a kastélynál is vannak sátrak (Itt egyébként egy csapat fiút fotóztam, akik nagyon érezték a zenét, bár a képen legnagyobb bánatomra hétköznapi pozícióban voltak)

Zorka sajnos már péntek éjszaka hazament a szombat helyett, mert nem akart 13 órás vonatút után, hulla fáradtan beesni az első egyetemi órájára. -Ami holnap lesz, hajrá Zozus! ;)
Így péntek délután megvettük a jegyét, és a hazafelé vezető úton igazi kincsekre bukkantunk.

Utolsó közös ebéd

Közben találtam egy képet a kedvenc zöldségesünkről

A dombtetőn lévő vár

Ugyanaz sötétben, péntek esti Friuli Doc alatt

A felfelé vezető út

Zene, kaja, pia a dombtetőn is

Zorkával jóllakottan

22.47-es vonattal ment Bécsbe, majd onnan Budapestre Zorka. Az állomáson némán álltunk mind a ketten, betojva. Nem épp a legkellemesebb arcok között. Igaz, ők is az 1-es vágánynál várakoztak, de nem úgy néztek ki, mint aki Bécsig menne euro night-tal. Az állomás környékén amúgy sok a fekete és arab ember, én sem éreztem magam kellemesen a rám váró  hazaúttól 11 órakor, az esőben.
De szerencsére mind a ketten épségben hazaértünk -Zorka egy nappal utánam :D
Csak hajnalban vettem észre, hogy üzenet hagyott a szobámban.

A szombatom csöndesen telt, délelőtt és délután ki sem mozdultam a lakásból. Aztán estére összeszedtem magam, mert 7-re volt lefixálva Soniával a találkozónk. Hárman érkeztek: Sonia, egy Pietro nevű srác, aki Udinétől 3 órányira lakik, valamint Erazmus, (tuti nem így írják szerencsétlen nevét) a dán fiú. Beültünk egy kocsmába, ahol még csatlakozott hozzánk legalább 5 ember, mindenki nagyon aranyos volt, söröztünk, boroztun hangoskodtunk, ahogy azt egy ilyen helyen szokás. Sonia a barátnőjével többször dalra is  fakadt, de most klasszikus zenére gondolok (!), 2 szólamban énekeltek. Egy idő után csönd lett, mindenki őket figyelte, majd a végén meg is tapsolák a lányokat. Időközben Giacomo is befutott, a következő  dalban már ő is részt vett, mint basszus. Aztán jött egy-két lightosabb olasz sláger is -ami már sajnos nem érdemelt tapsot.
Amikor meguntuk az ottlétet, két csapatra oszlottunk, az egyik banda táncolni ment, mi enni (ki gondolta volna, hogy én ebbe a csoportba kerülök :D ), gnocchi volt a vacsi, én ragu-s szósszal ettem. Az egyébként isteni tésztáért kemény 5 eurót elkértek.
Miután teleettük magunkat, csatlakoztunk a többiekhez. A színpadon élő zene szólt, twist slágereket játszottak egész este. Mi a szemben lévő templom szerű épület előterében roptuk éjfél utánig.

Fentről, a "táncparkettről"

Fiúk lábában már benne van a boogie

Kemény mag: Pietro, Erasmus és Sonia

Margarita, Sonia, (fogalmam sincs hogy hívják a mögöttem lévőt), Pietro, szegény jobb oldali srác névére sem emlékszem, végül Erasmus, aki e bájos szelfit lőtte

Miután jól kimelegedtünk, sétáltunk egyet, majd 1 óra körül elegánsan elköszöntem. Tekintve, hogy egész nap alig volt hangom, és iszonyúan fájt a torkom, ideje volt ágybabújni.
10 perccel azután, hogy hazaértem, Ale hívott telefonon...Nem értettem, hogy miért telefonál az éjszaka kellős közepén, talán elfelejtette, hogy mennyi az időeltolódás?! Azért felvettem, kiderült, hogy már Udinében van, sőt, az ajtóban áll, és kérte, hogy nyissam neki ki, mert elfelejtett kulcsot vinni magával.
Hát hálát adok a Jóistennek, hogy nem voltam annyira becsiccsentve... :D (Mert tánc közben is rendesen fogyott a bor, ekkor már üvegekkel vettünk)
Azért persze nagyon meglepődtem, hogy már tegnap hazajött, amikor most kéne érkeznie elvileg. De ez van. A lányok meg még mindig nincsenek, holnap délelőtt suli, aztán nagyiznak (mint minden hétfő délután) majd csak olyan 5óra körül jönnek.
De nagyon nem bánom, hogy ma csak kettesben voltunk Aléval, mert nem igazán vagyok a toppon. Igaz, reggel óta sokat javult az állapotom, de még mindig elég csúnyán köhögök.

Ma ők a legjobb barátaim

Igyekszem kipihenni magam, hogy holnapra kutya bajom se legyen. Mert a jövő hét már dolgos hét! :)