Skype-olós hétvége

Nem is tudom, hogy hol kezdjem el a történetet. Volt itt szomorú szombat és vidám vasárnap is.
Na de nem feszítem tovább a húrt, inkább belekezdek a mesélésbe.

Szombat reggel szépen keltem ébresztőre, és egy gyors hajmosás után 9.30-kor gép elé ültem, várva a reggeli/délelőtti beszélgetést az udinei családdal. Mivel pontos időpont nem volt megadva, kénytelen voltam már hamar elkészülni, tekintve, hogy bármikor hívhatnak. Telt az idő, már dél is elmúlt, a türelmem egyre fogyott, izgultam is rendesen. Figyelemelterelés gyanánt hol zenét hallgattam, hol meg chateltem a gépen. Sok alternatíva nem maradt, gépközelben kellett lennem. (Az ivás végül kimaradt, mert a fejem is megfájdult a nagy várakozásban.) Ja, meg szemeztem a laptop mellé kirakott smiley-val, amit azért rajzoltam, hogy el ne felejtsek végig mosolyogni. Bár ez nálam nem nehéz mutatvány. :D

Amikor már 2 óra körül járt, teljesen kiborultam. A család tényleg szimpatikus volt, örültem, hogy én is nekik, így első körben. Aztán semmi hír róluk. Az ügynökségemet is hívtam, először nem vették fel, egy órával később meg már ki volt kapcsolva... Nem tudtam mit csináljak, kétségbe voltam este, de muszáj volt maradnom; 14.30-ra volt időpontom a milánói famigliával. Próbáltam pozitívan gondolkodni: legalább velük gyakorlok, a beszélgetésnek nincs tétje, hozzájuk nem szívesen mennék.
Én kis naív! -szidtam magam 3 órakor és bambultam tovább a képernyőt fáradt szemekkel; nem jelentkeztek ők sem! Fél négykor kiléptem, előkerestem az udinei mamma email címét, és leírtam, hogy sok-sok órán keresztül vártam, de nem történt semmi, remélem tudunk találni egy másik időpontot.
Azonnal reagált: valami hirtelen közbejött, de másnap 12-kor felhívhat-e.
Igen-nel válaszoltam persze.

Hát így telt el a szombat: felesleges izgulással és várakozással.
Emiatt lemaradtam a matek tanárom szerenádjáról délután, és mivel a végén már tényleg rosszul voltam, ezért pedig drága Lili barátném szülinapi buliját kellett kihagynom este.

Vasárnapra szerencsére elmúlt a fejfájás, az izgalom viszont maradt.
12 előtt pár perccel bejelentkeztem a skype-ra, de biztos, ami biztos, megnéztem a leveleimet, hátha megint lemondja a mamma.
Jó volt a megérzésem, Alessandra írt, de csak azért, mert nem talál. Gyors válasz után már hívott is.
Olaszul kezdtük, végül áttértünk az angolra, mivel a lányokkal is úgy beszél néha. Sok minden szóba került, az is kiderült például, hogy július elején mindketten Párizsban leszünk! Hát nincsenek véletlenek! És bár munka miatt utazik- divatbemutatója lesz- egy kávézás belefér az egyik délutánjába.
A lányait nem láttam, mert épp nagyon elfoglalták magukat valamivel, a kisebbik, aki 9 éves, épp tésztát főzött. :)
Megdumáltunk még egy skypeolást aznapra, már a csajokkal együtt.
Közben a milánóiak is jelentkeztek, sms-t kaptam, hogy lent vannak a tengerparton és ott nincs wifi. Ezért felhívnak 15.30-kor. Semmi kérdés, csak közölte, hogy hív a mobilomon.
Sok kedvem nem volt a telefonos fecsegéshez, de nem mondtam nemet.
Sajnos hívtak is, az apuka beszélt szinte végig, szerencsétlen az elején-miután már bemutatkoztam- elrontotta a nevem és Mártaként üdvözölt, anyuka Annázott neki a háttérben... 20 nagyon lassan telt perc után leraktuk, mondták, hogy nagyon szeretnének engem, de sajnos ez a vonzalom nem kölcsönös. Kicsit bánt a dolog, nem tudom, hogy ki vállalkozik 3 ilyen pici gyerekre, kutyákkal. De azért sajnálatból tuti nem lakok velük 1 éven keresztül.
Így ez a család kilőve, Udine játszik csak, meg persze az, aki még jelentkezik.

Később Alessandra hívott, ahogy megbeszéltük. A kisebbik leányzó megint főzött, fagyit. :) Nővére végig ott ült az anyuka mellett, mosolygott, de nem nagyon mert kérdezni. Megtudtam, hogy volt már egy magyar au-pair náluk, amikor még a gyerekek kicsik voltak, imádták egymást elmondásuk szerint. Meg is adta a lány elérhetőségét.
Ceciliáról- a 9évesről- tudom, hogy szereti a focit, ezért megkérdeztem tőle, hogy nézte-e szombaton a meccset. Azonnal odaszaladt a kamera elé, mire rávágta mindenki, hogy sí! Miután közöltem, hogy én is, és itáliának  szurkoltam, felcsillant a szemük. De a teljes hatás érdekében még egy 'forza azzurri' is elhagyta a szám, amivel azt hiszem minden olasz család szívébe belopná magát az ember. :)
Kb fél órát skypeoltunk, megbeszéltük, hogy tartjuk a kapcsolatot, és ír, amikor megérkezik a francia fővárosba.

Hát így zajlott a hétvégém, igazi olasz szervezés keretében.
Legközelebb lehet Párizsból jelentkezem, addig is puszi mindenkinek!

Hangolódás

Egy év ismeretlen családban, idegen gyerekekre vigyázva, külföldön.  
Dolce vita? Reméljük, ugyanis ez vár rám nemsokára.

Olaszországba jelentkeztem au-pairnek, vagyis egy családnál fogok lakni, ahol segítek a gyereknevelésben és kisebb házimunkákban; ha kell mosok, főzök. Mindezt némi zsebpénzért cserébe, a szállás biztosítása mellett. Persze sorolhatnám, miket kapok még tőlük: nyelvtudást, tapasztalatot, önállóságot.

Jelenleg 2 család van, akikhez mehetnék, egy Milánóban, másik Udinében.
Az előbbiből köszönöm, de nem kérek. Lehet furcsának tűnik, hogy a város neve hallatán már lemondok egy 'lehet, hogy szuper családról', de jártam  már ott és nekem nagy csalódás volt. Persze közrejátszik még az is, hogy mind a három gyerkőc nagyon pici, az idősebb fiúcska 3 éves, tesói ikrek, ők 1 évesek... A mamma pedig otthon lenne velünk, ami szerintem nem éppen szerencsés helyzet, nem szeretném, ha engem is felügyelne. Ráadásul a lakásban még két kutya is éldegél. Nekem ez már túl sok negatívum, de igent mondtam a skype-os beszélgetésre, gyakorlásra tökéletes. Legalább lesz mivel összehasonlítanom a többi jelentkezőt.
Az udinei család viszont nagyon tetszik! Egyedülálló anyuka két lányával, akik 9 és 11 évesek. Szuper! Őket inkább csak suliba és különórákra kell vinni, meg tanulni, esetleg angolozni velük. Udine egy idillikus olasz város, közel a Szlovén határhoz. Friuli ékszerdoboznak is nevezik. Ami finoman szólva szimpatikusabb, mint a koszos, büdös ipari központ.
A hétvégén lesz mind a kettő beszélgetés, ezek miatt már most izgulok, mivel az őszi érettségim óta nem nagyon kommunikáltam olaszul. Illetve mégis, februárban, mikor egy drága barátom, Alessandro, Budapestre utazott, a közös haverokkal szerveztünk neki egy 'Üdv Ungheriában' házibulit. De akkor a bennem lévő borocska és a köztünk lévő barátság sokat dobott a helyzeten.
Azért nem biztos, hogy ugyanannyira felszabadult leszek az idegen családokkal, sőt. Az alkoholt lehet pótolom valami nyugtató teával, vagy inkább limonádéval itt a nagy hőség közepette.
 
A kint rám váró feladat egyébként nem rémít meg, 4 kicsi tesóm mellett talán sikerült szereznem némi tapasztalatot a babázás terén, de hogy véletlenül se unatkozzak, rendszeresen járok két kis tündérkére is felügyelni.
Itáliától sem félek, tavaly nyáron 2 hónapot töltöttem el Reggio di Calabriában, ahol a külföldieknek létrehozott egyetemen tanultam olasz nyelvet és kultúrát. Élményimet email-ben összegeztem a rokonoknak.
A blogolás ötlete egyébként így jött. Először csak 1-2 családtagnak és barátnak küldtem "jelentést" magamról. Minden héten született egy hosszú beszámoló, amiket egyre több embernek kellett elküldeni. A végén már az ismerőseim továbbították ismerőseiknek, és kaptam a sok új e-mail címet, akik még szintén elolvasnák meséimet...

A blog írása nekem sokkal egyszerűbb és remélem mások számára is hasznos lehet. Így talán kicsit át tudom adni mindenkinek az olasz mentalitást, a szép tájakat és még a pasta ízét is! :)

De nem csak bébiszitterkedésem történetéről szólnak majd a bejegyzések, az egy év eltelte után is kint szeretnék maradni; egyetemre. Igazából ez volt az eredeti terv, az olasz egyetem, de csak biztos nyelvtudással szeretnék nekivágni, így került képbe az au-pairkedés. A gyerekeket szeretem, nem is sietek sehová, szívesen kihagyok egy évet a gimnázium után.
De ne szaladjunk még ennyire előre, egyelőre még ki sem jutottam. :)